A Szomszédok a magyar televíziózás mondhatni egyik legnagyobb sikere: talán az újabban készült sorozatok se szolgáltak és szolgálnak annyi témával és hírrel, mint az 1987. május 7-én, azaz 35 évvel ezelőtt kezdődött, és több mint húsz éve befejeződött teleregény.

Nemcsak a felnőtt és idősebb korosztály, hanem a fiatalok is rajonganak a mai napig érte, miközben többen ki nem állhatják a sorozatot. Ez nem volt másképp az első fejezet műsorba kerülése után, sajtószemlénkből kiderül, hogy kinek volt igaza a Szomszédok jövőjét tekintve.

A Népszabadság 1987 április 30-i számában külön értekezést adott a Szomszédok című sorozat műfaji besorolásáról, ugyanakkor megjegyezték, hogy hosszú úton indul el a teleregény…

Híre már jócskán megelőzte, a jövő csütörtökön végre megérkezik a képernyőre az első magyar „teleregény”, a Szomszédok. (A szerzők és a szerkesztők, úgy tetszik a faj megnevezésében a spanyol —portugál nyelvterületen kialakult szokásokat követték. Angolszász országokban inkább „szappanoperának” nevezik a tévés Szabó családot; ez a kifejezés kevésbé irodalmias, viszont talán hívebben fejezi ki — mármint az angolszászok körében készült — a művek jellegét.) Én ugyan úgy vettem észre, mintha a még be sem fejezett Nyolc évszak című sorozat is egy kicsit „tévéregény” lenne már, de mostanra világossá vált, hogy ez csak amolyan „élőbeszéd” volt, próba, hiszen két írója, Miskolczi Miklós és Szabó György tagja az új „teleregényszerzőgárdájának, amely kiegészül Polgár Andrással. A rendező, Horváth Ádám vezetésével feltehetően
hosszú úton indul most el a tévés csapat.

(Népszabadság, 1987-04-30 / 101. szám)

Az Új Tükör 1987. május 3-án interjút készített az egyik íróval, Polgár Andrással, aki egyúttal megnyugtatja a leendő nézőket: nem kell félni attól, hogy a teleregény hasonlóan elbukik, mint a Nyolc évszak, amelyet ekkor sokan az első, hasonló próbálkozásnak tartanak.

Magyarországon eddig példa nélküli vállalkozásba kezdett a televízió. Május 7-étől kéthetente vetíteni kezdi az első magyar teleregényt, Szomszédok címmel. A külföldön „szappanopera” néven rendkívül népszerű sorozattípust tehát nálunk is meghonosítják. A szappanopera kissé gúnyos elnevezés : azért hívják így Nyugaton, mert a műsort gyakran szakítják meg reklámok, hirdetések. Nálunk ez utóbbi kimarad belőle — Horváth Ádám rendező nem győz nemet mondani a reklámért sorra jelentkező cégeknek —, viszont megmarad az abszolút aktuális jellege. Ez a fajta műsor a világon sehol sem művészi színvonalú alkotás, hanem egyfajta publicisztikus jellegű, naprakész és bevallottan sikerorientált történetsor. A Szomszédok olyannyira friss lesz, hogy az éppen aktuális részt az adás előtti hét szombat, vasárnap, hétfőjén veszik fel, kedden-szerdán montírozzák, csütörtökön pedig már adásba is megy. Az epizódok három családról szólnak, egy-egy íróé egyegy család — tehát könnyű kitalálni, hogy három írója van a sorozatnak: Miskolczi Miklós, Szabó György és a drámaíróként is jól ismert Polgár András. Vele beszélgettem erről a minden tekintetben újdonságnak számító sorozatról.

— Ne haragudjon, hogy tamáskodással kezdem, de nem tart attól, hogy a Szomszédok óriási hendikeppel indul a Nyolc évszak bukással felérő, rossz fogadtatása után? Ez is sorozat, meg az is, sőt, még két írója is megegyezik…

— Sajnos ez egy televíziós műsorszerkesztői „bravúr”. A Nyolc évszakot ugyanis eredetileg jóval korábban, januárban akarták indítani. A mi műsorunk május 7-i indulása már réges-rég eldöntött tény volt, nem akartunk ettől eltérni. A Szomszédok ötlete egyébként Bernát László dramaturgtól származik: egy ízig-vérig mai, itt és most-történet, a mi társadalmi életünkkel, gondjainkkal, örömeinkkel foglalkozó epizódfüzér, amely nem céloz meg speciális nézőréteget, populáris és feltétlenül humanista. Nekünk, íróknak, az volt a feladatunk, hogy a mindenkori aktualitásokat, beszédtémákat beleszőjük a szereplők életébe. Ez pedig eddig ismeretlen, nagyon szoros műhelymunkát igényelt.

— Ön ismert és sikeres drámaíró, több darabját bemutatta a Madách Színház. Nem tartja komolytalannak ezt a feladatot? Miért vállalta?

— Két dolog miatt. Egyrészt a teleregény, amelynek időben nincsenek határai, teljesen új dolog, Izgat, hogy egy ilyen jellegű történetben meddig lehet eljutni. Másrészt azért vállalkoztam rá, mert meggyőződésem, hogy szükség van olyan művekre, amelyek a világban létező sok mocsok, árulás, erőszak és minden egyéb rossz közepette az emberi humánumot hirdetik. Hogy igenis lehet normálisan élni, nem kell elválni, deviánsnak lenni.

— Csak nem valami cukros, rózsaszínű történetet fogunk látni csupa jó emberről? Áruljon már el valami közelebbit a konkrét történetről és a szereplőkről?

— Cukros történetről szó sincs, de meggyőződésem, hogy az ember életében adódó traumákat is fel lehet dolgozni emberien. A szereplők ugyan nem színjó figurák, de mindenképpen olyan emberek, akiket lehet szeretni, akikkel lehet azonosulni. A társadalom széles rétegeiből úgy próbáltuk meg összeválogatni őket, hogy népszerűek tudjanak lenni. A színészválasztást is ez motiválta: Horváth Ádám többnyire nem túl ismert művészeket keresett. A történet három családról szól, akik véletlenszerűen költöznek egymás mellé egy új lakótelepen. Szabó György „családja” egy volt állami gondozott nyomdászfiúból és egy pedagóguslányból áll (Nemcsák Károly és Ivancsics Ilona). A lányt, választottja miatt, kitagadják jómódú orvos szülei (Bánki Zsuzsa és Szatmári István). Miskolczi Miklós „családtagjai” nyugdíjasok: egy volt gépkocsivezető és egy volt Közért-eladó, őket — tudatosan — két nagyon népszerű színész, Zenthe Ferenc és Komlós Juci játssza. — Velük él idegenvezető unokájuk is, akit Fehér Anna alakít. Az én „családom” egy mentőorvos (Kulka János) és egy kozmetikus (Frajt Edit), akiknek van egy tízéves kislányuk is (Ábel Anita). A sorozat igen fontos szereplője még a ház közös képviselője, akit Máriáss József játszik.

— Hogy lehet zökkenőmentes a történet, ha a három író csak a saját családjának életét írja-bonyolítja?

— Úgy, hogy pontosan nyomon követjük, mi történik a többiek családjában. Egy írónak még a forgatáson is mindig kinn kell lennie, „ügyeletben”, hogy ha valami egészen friss aktualitás adódik, ott helybes, beleírhassa a történetbe.

— Nem fajulhat el ez az egész valamifajta kliséfigurás, napihíreket szajkózó, hiteltelen szereplőkkel telezsúfolt „hátreál” filmmé?

— Hogy nem így lesz, arra Horváth Ádám rendező személye a garancia. Az ő abszolút határozott ízlése, hallatlan profizmusa, gyors és fegyelmezett munkastílusa párját ritkítja. Az a tempó, a lendület, a dinamizmus, ahogy ezt a rendkívül szövevényes, bonyolult, sokszálú történetet vezényli — lenyűgöző.

— Azt mondta, hogy ennek a teleregénynek időben nincsenek határai. Ezek szerint az is elképzelhető, hogy ha sikeres lesz a sorozat, akár végkimerülésig is eltarthat?

— Jelenleg két évre tervezik, kéthetente félórás időtartammal. A mostani csapat igen nagy intenzitással, magas hőfokon dolgozik együtt. Ám ha úgy tapasztalom, hogy nem tudok majd jól együtt dolgozni az utódokkal, akkor abbahagyom. Horváth Ádám rendező ugyanis menet közben át akarja adni fiatal kollégáinak a sorozatot. És természetesen, szeretnék mást is csinálni, a regény- és színműírást nem akarom abbahagyni. Már csak azért sem, mert a Madách Színház — bár ismeri jelenlegi lekötöttségemet — bizalommal várja legújabb színdarabomat.

Új Tükör, 1987-05-03 / 18. szám

A Magyar Szó 1987. május 7-i tévéműsorajánlójában érdekes fogalmazott az újonnan induló teleregényről.

Nem túlságosan eredeti szóalkotás. A spanyol és a portugál telenovel tükörfordítása. Szellemesebb ugyanannak a műfajnak angol megnevezése: soap-opera. Csakhogy mit kezdünk egy olyan szóval, hogy szappan-opera, vagy mosópor-opera? Pedig a folytatásos végtelen tévéjáték — nevezzük most már teleregénynek — szappan-operaiként indult világhódító útjára. Magyarországon eddig csak a rádióban készült, bár ott viszonylag korán, és azóta is műsoron van egyik változata, a Szabó család. íme, most a televízióban jelentkezik…

Magyar Szó, 1987-05-07 / 123. szám

1987. május 7-én, 20:05-kor a Magyar Televízió egyes csatornáján levetítették a Szomszédokat. Alig pár napot kellett várni az első véleményekre, például a Népszabadságban, 1987. május 12-én így írtak az első fejezetről.

Mert mi történik megint? Megszületett a magyar teleregény, miután kísérleti előzménye általános nemtetszést aratott. A Nyolc évszak nyakon ragadott és kényszerített, hogy megnézzek egy olyan mesét, amely se nem igaz, se nem érdekes. Szegényes fantáziával kitalált figurák forgolódtak benne, és úgy tettek, mintha mondanának és csinálnának valamit, valami olyasmit, amit az emberek — a szerzők és alkotók szerint — megálmodtak, amiről ábrándoznak. A szegény szépséges leány elindul meghódítani a világot, jelentkezik a Színművészeti Főiskolára, amitől a gazdag és buta szülők végső kétségbe esnek. Talán nem is buták, csak valamilyenek, amire nem találok más jelzőt: az apa középiskolai igazgató — tehát olyan nagyon buta nem lehet, de ha tragikusnak érzi leánya választását, vajon mit mondott egész életében tanítványainak a színészi hivatásról? Szerencsére nincs nagy baj, mert a lány pesti rokonai — mindmegannyi fantasztikusan érdektelen, nem létező és józan ésszel ki sem található szülemény, roppant gazdag rekvizitumok közepette — segítségére sietnek. A főhős pedig egyik kiagyalt szituációból a másikba botladozik, az elemi dramaturgiai logika morzsája nélkül. Láttuk az új folytatásos történet első fejezetét is. A Szomszédok nagyon mai történettel indul, annyira, hogy szokásos „felkonferálását” is a napi bemondónő végzi el az egyik szereplő család televíziójában, Szöllősiék lakásában; a házigazda, aki maga is szereplője a darabnak, még némi szarkasztikus megjegyzést is megenged magának az új sorozat rovására, mielőtt unottan kikapcsolja készülékét. A szerzők szándéka világos: lépést tartani a napi eseményekkel, hogy a történet mindenáron élő legyen. Nem világrengető, de jó ötlet, arra igencsak alkalmasnak látszik, hogy a néző érdeklődését felkeltse, legalább annyira, mint a rádiós Szabó család. Tisztítsuk meg lelkeinket az előítélettől, hiszen minden ilyesmi káros, sőt néha egyenesen gonosz dolog. Még veszélyes is lehet, nemcsak azért, mert esetleg a történet rácáfol, s akkor aztán az ember szégyellheti magát, hanem azért is, mert a naprakész szerzők megteszik, hogy az ember visszahallja piszkálódó szavait és annak élő cáfolatát valamelyik szereplő szájából. Vajon kié lesz az utolsó szó joga? Reménykedjünk.

Népszabadság, 1987-05-12 / 110. szám

Megengedőbb volt, és nagy vállalkozásnak nevezte a sorozatot a Zalai Hírlap újságírója szintén ugyanezen a napon.

Üdvözölni kell egy új sorozatot, amely a héten indult Szomszédok címmel. Az a műfaja, hogy „teleregény”, s a sorozat első darabjából is látszik, szerzői — Miskolczi Miklós, Polgár András, Szabó György a három író, Horváth Ádám, a rendező — nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy megteremtik a rádió végtelen sorozatának, a Szacsaládnak televíziós megfelelőjét! Nos, aki csak egy kicsit is ismeri a televíziós műsorkészítés technikai bonyolultságát a rádióműsorhoz képest, az sejtheti, hogy a Szomszédokban korszakos jelentőségűkezdeményezésről van szó. Olyan műsorról, amelynek egyes fejezeteit az „élet írja”. A teleregénytehát nem jóelőre elkészítve, dobozban várja a bemutatóját, hanem az egyes részek szinte az élő közvetítés frisseségével kerülnek a nézők elé, így lehetséges, hogy a szereplők a közeli napokban történt hazai és nemzetközi eseményeket hozzanak szóba, azokra pro és kontra reagáljanak, sőt események híradófelvételei kerüljenek a filmbe és azok a történet részét képezzék. (Ilyen volt az első részben a Magyar Mentőszolgálat 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségről adott képsor, amely mintegy alkalmat adott az egyik „szomszédnak”, aki történetesen mentőorvos, hogy a közelmúltban látott Mentők című csehszlovák filmsorozat több konfliktusát egyetlen folytatáson belül megoldja). Mindez nem is az íróktól, hanem elsősorban a televíziósoktól olyan készenlétet, fegyelmezettséget, szervezőkészséget igényel, amelynek már a vállalása is igen tiszteletre méltó.
Az első rész természetesen inkább csak arra volt jó, hogy megismerkedjünk a Szomszédokkal, akik éppen most lettek szomszédok egy nagy bérházban. A Magenheim, a Takács, a Vágási család a mai magyar társadalom más és más tegét személyesíti meg, ismert és kevésbé közismert színészek alakításában. Hogy közülük melyik fog a rádió Szabó nénije, Icuja, Ancsája stb. módjára a nézők szívéhez nőni, az tőlük és természetesen a számukra írt szerepektől is függ.

Zalai Hírlap, 1987-05-12 / 110. szám

A Képes 7-ben 1987. május 16-án maga az egy író, Miskolczi Miklós jelentkezett egy publicisztikával.

Mindenki azt kérdezi: hogyan lehet hárman írni egy teleregényt? Az első rész sugárzása után még nem mondhatom könynyedén: így. Akkor sem, ha a televízióban május 7-én sokan látták a Szomszédok első epizódját. Abból ugyanis még nem derült ki, hogy két írótársammal, Polgár Andrással és Szabó Györggyel, illetve a negyedik alkotóval, Horváth Ádám rendezővel hogyan fogunk együtt dolgozni. Csak egyet remélünk, hogy hosszan.
A külföldi minták hetenként vannak képernyőn, a Szomszédok csak minden második ten kéri a néző figyelmét. Az MTV gyártókapacitása nem tűrna hetenkénti folytatást. Ma már
tudom, hogy talán a szerzők sem. Amikor e sorokat írom, éppen az augusztus 13-i adás sztoriját toldozzuk-foldozzuk. Pista bácsi a kórus ügyében kilincsel, Lacit a rendőrség kihallgatja Sümeghy úr ügyében, Vágásileesett egy gyümölcsfáról és kórházba viszik, Mágenheimnét egy vállalati bulin megérinti a szerelem, Desirét viszont zavarja, hogy Nóra hazalátogatott Drezdából. Ugye, nem értenek belőle semmit? Pedig augusztus 13-án vélhetőleg ezt fogják látni, igaz, egy akkorrakikerekedő történet részeként. Hogy hallani mit fognak, azt egészen pontosan csak a sugárzást megelőző hét bel- és külpolitikai, társadalmi, gazdasági és kulturális eseményei fogják eldönteni, és persze az akkor divatos hazai pletykák.
Művészet és publicisztika — együtt — akar lenni ez a tévésorozat. Ráadásul telis-tele aktualitásokkal.

Képes 7, 1987-05-16 / 20. szám

A Hajdú-Bihari Napló 1987. június 10-i számában érdesebben áll hozzá a teleregény szerepléséhez…

Magenheim doktor a Szomszédok legutóbbi adásában a moszkvai egészségügyi világkongresszusról érkezik haza. Azonnal szenzációval szolgál. Látta a Vörös téren a nyugatnémet sportrepülőgép landolását. A családtagok, az ismerősök hitetlenkednek. Ő hosszan és hevesen erősködik, de hát az itthoniak kétkedése is érthető. Magenheim ugyanis egyetlen magyar állampolgár a 10 millióból, aki ilyen mázlista. Természetesen az újságírók ennek ellenére sem keresték fel, egyetlen országos napilapunk se kért tőle nyilatkozatot, a sajtó átengedte az elsőbbséget Polgár Andrásnak, Szabó Györgynek és Miskolczi Miklósnak, ismervén a hazai közvéleményt. Ha a televízióban valamelyik honfitársunk azt mondja, hogy ott volt, hát akkor ott volt. Isaura óta én nem lepődöm meg semmin.
Valójában tehát nem lepődöm meg a Szomszédokon sem. Sőt, miután az egyik bájos bemondónőnk közölte velünk, hogy a szerzők a mi véleményünktől teszik függővé a sorozat további sorsát, komolyan is veszem. A teleregényt, nem a fenti állítást. Annak azért nem dőlök be, hogy a szerzőhármas ilyen közönségcentrikus lenne. Az árukínálat ugyanis fülünkbe dúdolta azt is, hogy Angliában hasonló vállalkozás már harminc éve fut nagy sikerrel. Ezek szerint nem mi — nézők —, hanem a példa — angol lebeg az alkotók szeme előtt. S ha ott tetszik, akkor aligha lehet kétséges: itt is karriert csinál.
Sejtésre azonban nem lehet várat építeni. Maradjunk hát a jól bevált szokásnál, s próbáljunk megbarátkozni a gondolattal: sokáig kell majd együtt élnünk „szomszéd”-jainkkal. Adjon az isten nekik hosszú életet, sikerekben gazdag pályafutást. — De ha sokáig, akkor valóban idejekorán ejtsünk szót róluk, s higgyük el, hogy a triumvirátus igényli is a néző észrevételeit.
Elöljáróban: eddig mindegyik részt láttam. Tetszik az ötlet, kell ilyen a televízióban. Jó, ha mint a rádió, a tévé is műfajt keres újszülöttjeinek. Majd csak lesz valahogy alapon, elvégre még eléggé az elején tartanak, s vagy a fazon formálja a figurát, vagy a szereplő alakítja a konfekciót. Ez sok mindentől függ, de az ilyen sorozatban az a jó, hogy nincs előre megírt forgatókönyv. A dramaturgia tehát sokféleképpen érvényesülhet. Valami természetesen már most kitetszik. Túl sok szereplővel indítottak. Három család, ha gondjaival, élményeivel majd szétindázódik, nincs az a rendező, aki mindezt vetni tudja. Az időfolyamatról nem is beszélve, amely tudvalevőleg bokrosítja, sokasítja a famíliákat. S ha ugye a kettő találkozik, márpedig találkozik, akkor, szóval akkor valóban beláthatatlan a Szomszédok perspektívája.
Van lényegibb kifogásom is. A televízióban nem lehet harmincperces részletekben gondolkodni. A produkció sínyli meg. Komolytalanná, érdektelenné válik. Nincs idő semmire. S az eseménytelenség képileg elviselhetetlen. Más volna a helyzet, ha gondolatilag habzana, pezsegne a történet. De itt erről aligha lehet szó. Inkább a belső mozdulatlanság merevül ki, s ha nem volna szöveg, még az a kis vigaszunk se lenne: látunk valamit.
Természetesen valamit mégiscsak látunk. Főként aktuális közhelyeket, némi dramatizált átköltésben. Erre mondhatnánk azt, hogy ilyen az élet — az élet valóban csupa közhely —, de mi nem az életet nézzük, hanem annak televíziós mását. És ez óriási különbség. Itt egyegy motívum, jelenet, szituáció általánosabb érvényű, mint a dokumentum, vagy legalábbis az kellene hogy legyen, de mivel nem az, a néző önmagát érzi egy kicsikét rászedettnek. Holott nagyon egyszerű volna a buktatók elkerülése. Csak engedni kellene, hogy a figurák éljék a maguk életét. Úgy és olyanformán, ahogy az természetes. Mondjuk például, a borravaló mítoszt ne a telefonszerelők testesítsék meg, s az ellenkezőjét meg ne a frekventált szakma bizonyítsa.
Egyébként, akiket megismertünk eddig, csupa szimpatikus ember. Bárcsak így volna, bárcsak ez jellemezne bennünket! Félek, hogy darabosabb és érdesebb a valóság.

Hajdú-Bihari Napló, 1987-06-10 / 135. szám

A sorozat végül nagy sikert aratott, és 331. fejezet után, 1999. december 30-án ért véget.

Facebook

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here

*

code

húsz − tíz =