Lenge fehér ruhámban állok a peronon és várakozom. Várom a nyarat, hogy megékezzen és el kezdődjön valami új és kiszámíthatatlan, de a hangosbemondótól egyre csak azt hallom, hogy a késési percek növekszenek.
Azt hiszem most ez a legnehezebb, várni a régóta várt jót. Ó, nyár! Ha látnád, mennyire nézem a tájat, ami felől érkezel. Mégis hol akadhattál el?
A vonatok jönnek-mennek, záporos, szeles, borongós vagonokkal, amik miatt kezemmel a ruhámat markolom, szememmel pedig csak a hajam fedte szűrőn keresztül nézem tovább az eddig bemért irányt. Hogy hajamat félredobjam lábaim felé fordulok, majd hirtelen mozdulattal visszaszédülök. Épp egy vonat lassít és áll meg előttem. Nem látom melyik is, ennek ellenére fellépkedem az ütött kopott lépcsőin. Egy utolsó nyarat váró pillantásra még hat ránézek, majd elindulok a kabinok felé. A fülkék mellett elhaladva fürkésztem, hol lehetne helyem, de nincs szerencsém, minden kabinban megrekedt egy-egy belassult esemény. Egyikben egy fagylaltját majszoló kisgyerek arcáról folyik a megolvadt édesség, miközben édesanyja próbálja törölgetni őt, miközben önfeledten nevetnek. Másikban egy hölgy ruhákkal belakott kabinjának ablakában nézve magát, illesztgeti magához költeményeit. Haladok tovább és a következő kabinban reménykedem, de épp egy sakktáblára csapott öregúr vesztésébe pillantottam bele. Megyek tovább és tovább az emlékek belassult pillanatain keresztül, míg végül egy besötétített fülkéhez érkezem. Kezem az üvegajtó falára téve meredten nézek befelé, míg a szemem lassan körvonalazza, hogy a kabin üres. Elhúzom az ajtót és bemerészkedem az ablak melletti üléshez.
Felhúzom a sötétítőt majd egy nagy sóhajjal hátra dőlök és csak nézek kifelé az ablakon. Nézem az póznákat, a házakat, a fákat ,a fűszálakat, hogy suhannak el a szemem előtt és válik az egész egy hatalmas sávvá. Mosolyogva el is raktározom magamban, hogy olyan, mint egy pasztellszínekből összeállított szivárvány.
Akkor jöttem rá, hogy az ablak keretében ott van a várva várt nyaram: a színesen elmosódott kiszámíthatatlanság. Így végül én érkezem meg a nyárba.
Kondor Noémi
