1881. március 25-én, a magyar és a nemzetközi zenei élet egyik leendő legnagyobb zeneszerzője adott „hangot felsírásával” annak, hogy a Kárpát-medence népzenei kincsének feldolgozására, a zenei nyelv, a kompozíciós szerkesztés megújítására megérkezett. Vendégszerzőnk, Horváth Imre, a Szent Márton Városi Kórus karnagyának, nyugalmazott főiskolai docens cikke.

Természetesen, ezt még jó néhány év múlva sem sejtette senki, hiszen életrajzából tudhatjuk, hogy gyengébb fizikumú, zárkózottabb személyisége ilyen kaliberű szellemiségének eljövetelét nem láttatta környezetével. Bár zenei tehetsége hamar megmutatkozott.

Ez köszönhető volt a szüleinek, akiktől kapta az első zenei élményeit, hangszeres óráit.

Tudása, tehetsége, nem csak az iskoláiban, hanem a környezetének megfigyeléséből is gyarapodott. Költözködéseik és későbbi utazásai révén, már fiatal korában sok új élményben volt része a táj, a városok, az emberek életének, sorsának megtapasztalásával, s a hozzájuk való ragaszkodás, kötődés révén.

Zongoraművészként, népzenekutatóként, zeneszerzőként sikerei után, 1940-ben emigrálni kényszerült.

Élete végéig vágyakozott vissza szülőföldjére, hazájába, de sorsa, betegsége ezt a lehetőséget elvette tőle. Amerikában mindössze 10 ember vett részt a temetésén, 1945. szeptember 26-án, New Yorkban.

Ó, Sors, mily kegyetlen az út, 
mely hoz, visz, magával ragad,
Méltó alázattal életműt megköszönni
miért nincs akaratod, hatalmad?

Ki népek közé járva,
poros, sáros úttalan utakon,
gyalogolva, bandukolva 
cipelte fonográfját,
megőrizte, átmentette 
évszázadok kihalásra ítélt dalát,

ki „paraszt csízmás” népdalokból,
szmokingos, lakkcipős fellegvárba vitte,
megszólaltatta dallamait zongorán,
mily messzi magányban találta őt a halál!?

Kodály Zoltán visszaemlékezése Bartókról

Ki ma emlékezik meg rólad,
ne beszéljen, hallgasson műveidből!
Életutad rejtelmei, sikerei külső csíny csak,
lelked mélye, ötvonalra kódolva nyitható csap.

Ki retteg tőled, 
s hangod fülének
soha nem volt kedvére,
ma nyisson ajtót néked, 
engedje, hogy megszólalhass lelkében,
e természetből fakadó zenében:

Három csíkmegyei népdal

Ki a búcsúkoncertje végén,
a zongorán egyszólamban 
lejátszott ily búcsú dallamával,
köszönt el közönségétől,
mily gyötrő döntést hozhatott,
lelkének sorsáról, kivégzéséről:

Elindultam szép hazámból,
híres kis Magyarországból.
Visszanéztem félutamból,
szememből a könny kicsordult.
Bú ebédem, bú vacsorám,
boldogtalan minden órám.
Nézem a csillagos eget,
sírok alatta eleget.
Én Istenem, rendelj szállást,
Mert meguntam a bujdosást,
Idegen földön a lakást,
Éjjel-nappal a sok sírást.

 

Soha ne gondold emlékező,
hogy rideg a zene, mi tőle jő!
Szerelem, játék, hűség, bánat,
mikrokozmoszból kinőve,
műveiddel világgá szálltak,
friss forrásból, hűs forrásból
új éltre vágynak.

Ki máskor relaxálsz, hallgasd:
íme, így gondol zongoráján rád:

Este a székelyeknél

Bölcselet, magány, 
párját kereső,
s elvető talány,
kékszakáll rejtélyű fiatalság,
múltjában kutakodó telhetetlen lélekbúvár,
mikor lesz nélküle beteljesülésed,
ölő, gyötrő, sok kínzó kíváncsi kérdéseid láttán:

Kékszakállú herceg vára: V. ajtó

Fergeteges forgataggal,
zuhogó dobok, trombiták harsogásával,
lelked űző, kitépő magányával,
menekülnél egy jobb világ vágyával,
haza, tengeren túlról csak vissza …, vissza …

De rémes robaja sorsnak, 
vonósok hangjai száguldanak,
még egy utolsó forrongás,
rád zúduló szívszaggató vágtatás,
hajsza, mint oly sok mű csúcspontja.
Hallgasd, hallgasd a Finálét,
mert így zengte odabent a lélek,
s most hangszerek mentik át véled,
e 140 éve felsírt újélet hangját,
Néked is ajándékul küldött, 
szeretetéért vágyódó,– Bartók Bélát! 

Concerto IV. tétele

Concerto V. tétele

Ezek után már ismerősnek hangzik a zenei nyelvezet, s szerethetőnek /gondolva/ a következő videó:

és ezzel a „laza-precíz” jazzos karmesterrel?

Ott lehettem Hegyeshalomnál a határon, 
mikor hazahoztak a koporsódban,
állhattam melletted a főiskolásaimmal,
„Elindultam szép hazámból …”
s talán ennyit tudtam énekelni csak …,
a torkom szorongattad,
s akkor éreztem, hogy igazán,
velem vagy.

Azóta a hangod, 
s műveid, ha hallom,
Tőled ajándékul fogadom.

Útszélén állva kísérték utad,
S első felsírásodra,
ott sokan könnyel válaszoltak,
tőled elvette a sors,
nekem visszaadta,
haza fogadhattalak,
azóta őrizlek, 
műveid szeretetét,
átadva … – tanítva.

Szerző:
Horváth Imre

a Szent Márton Városi Kórus karnagya, nyugalmazott főiskolai docens

Kép: cultura.hu

Facebook
A Szent Márton Városi Kórus karnagya, nyugalmazott főiskolai docens

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here

*

code

négy + tizenkettő =