Ahogy gyerekkoromban az év összes hónapja közül a novembert utáltam a legjobban – Fogászati hónap, most komolyan?! – felnőttként úgy rühellem egyre jobban a februárt.

Elég megpillantom a bevásárlóközpontban az első csillogó piros dekorszívecskét, és már görcsbe is rándul a gyomrom. Hiszen éppen csak túl van az ember a karácsonyi ajándékok kitalálásának stresszén, erre itt ez a hülye Valentin-nap. Esetemben megúszhatatlan, ugyanis cirka 20 évvel ezelőtt teljesen véletlenül pont ezen a napon jegyzett el jobb sorsra érdemes szerelmesem. Tehát ajándék kell, mindenképp. De mi legyen?! Legjobb ötletnek még a hagyományos Valentin-napi üdvözlőlapot tartom. De mit írjak bele? Szeretettel csókol sírig hű feleséged a kanapé másik oldaláról?” Esetleg: „Te vagy életem szerelme, a világ legjobb pasija, csak javítsd már meg a fregolit, mert megint a fejemre szakadt 5 kiló frissen mosott ruha?” Ez személyesebb. Vagy ne legyek ilyen földhözragadt? Akkor sem írhatom azt, hogy „Örökké a tiéd!”, mert még fenyegetésnek veszi.

Nagy divat ilyenkor élményt, például wellness-hétvégét ajándékozni. Pezsgőfürdő, koktélozás, szobaszerviz… Hm. Na ez az, amire huszonévesen nem volt pénzünk, harmincasként nem volt kire hagyni a gyereket, most meg nincs, aki addig ellássa az állatainkat. Különben is, hülye nem vagyok. Szerelmesek napján azért fizessek ki egy valag pénzt, hogy a pasimat egy idegen nő masszírozza és dögönyözze? Vagy férfi. Pláne. Arra  sem vágyom, hogy influenza-szezonban együtt ázzak egy csoport ízületi gyulladásos szlovák turistával. Ha lazulni akarok, inkább elküldöm a gyereket az apjával moziba, én meg egy jó könyvvel elnyúlok a kanapén. Se uszodaszemölcs, se körömgomba. Na, gyerünk, gondolkozzunk tovább.

A szív alakú párna, a rózsaszín szívecskés bögre, az ölelkező csillámpónikról készült képecske szerintem csak leszbikus párok számára opció. Én legalábbis soha nem találkoztam még olyan heteroszexuális férfival, aki elérzékenyült volna egy bánatos szemű plüssmackó láttán. Egyszer meglátogattuk férjem gyerekkori barátját, akitől életre szóló leckét kaptam ez ügyben. Míg ők felelevenítették a régi emlékeket, és diszkréten szemrevételeztem a szobáját. Puritánabb volt, mint egy középkori szerzetes cellája. Ágy, könyvespolc, ruhásszekrény. Slussz. „Látom, nemrég költöztél be.” – próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe. „Miből gondolod? Öt éve itt lakom!” – volt a csodálkozó válasz. „Öööö, jaaa, hát csak… izé… sehol egy kép, vagy egyéb dísztárgy…” A lakonikus válasz: „Férfi vagyok. Csak olyan tárgyakra van szükségem, amiket használni lehet valamire.” Szóval hölgyeim, a műgyanta Cupido-szobor és a szív alakú illatgyertya kilőve.

Marad a közös kép a facebookra. Az most menő. Mondjuk kicsit macerás úgy smárolni, hogy fél kézzel szelfibotot tartjuk, és posztolás előtt feltétlenül ellenőriznünk kell azt is, nincs-e a háttérben oda nem illő tereptárgy: közösülő kutyák, bilin ülő kistesó, alsógatyában tévét néző fater…  De kis odafigyeléssel sikerülhet vállalható képet készíteni. Pár részlet, amire érdemes odafigyelni:  a fiú keze a birtokos viszony jeleként legyen a csaj fenekén, és a lány hajzuhataga ne takarja ki a srác sapkáján a márkajelzést. Most már csak pár frappáns hashtagra van szükség: #szercsipuszcsilavcsi #mindigegyutt #tevagyamindenem #orokszerelem  stb., na meg képaláírásra:  „Már hetedik napja együtt!”, és már lehet is osztani, no meg számolni a lájkokat. S persze reménykedni, hogy az exek is látják…

Áh, ehhez már öregek vagyunk a férjemmel. Más kell. Valami meghitt, személyre szóló. Na meg olcsó, így ünnepek után. Persze vannak a kreatív teremtések, akik őszintén hisznek benne, hogy vécépapír-gurigából és kiürült műanyag flakonból örök emléket tudnak alkotni életük párjának, csak ragasztópisztolyra és kellő mennyiségű csillámporra van szükség. De ismerem a képességeimet, ez nem az én műfajom. A WC-papírt illetően amúgy is a rendeltetésszerű használat híve vagyok.

Ötleteljünk tovább. Legyen vicces / szexis fehérnemű? Macerás. A vicces alsógatya aranyosnak tűnik, de fennáll a veszélye, hogy a látvány hatására a meghitt pillanat idétlen vihogásba fullad. A szexis fehérnemű egy fokkal jobb: ezt ugye magának venné az ember lánya, elkápráztatás céljából. Horror áron. Arra a kis időre. És még a suliban vagy a munkahelyen se lehet vele dicsekedni… Áh, hagyjuk, ennyiért inkább megveszem azt a leértékelt pulcsit a plázában.

Egyetlen használható és kivitelezhető ötletem maradt még: finom vacsora egy megfizethető étteremben. Őszintén szólva, az elmúlt években nálunk ez vált be leginkább. Feltéve, ha nem felejtettük el az egész Valentin-napot úgy, ahogyan volt. Én ugyanis azon ritka nők közé tartozom, akik nem szeretik az ilyesmit. Szerelmes tiniként sem ünnepeltem kapcsolatunk nevezetes pillanatait:  „Három hónapja pont ezen a napon néztél rám a buszon!” „Egy hónapja csókolóztunk először!” „Éppen két hete ezen a helyen mutattad meg a köldökpiercingedet!” Jesszusom, ne már!

Felnőtt nőként a helyzet csak romlott. Kissé szégyellem, de mi már rögtön az első házassági évfordulónkat elfelejtettük, a szüleink telefonáltak ránk gratulálni, mi meg égtünk, mint a rongy. Szerencsére – mint kiderült – ez egyáltalán nem befolyásolja egy házasság tartósságát és minőségét.

Végül bevezettük, hogy nevezetes napokon, évfordulókon elmegyünk egy jót enni kedvenc éttermünkbe. Persze albérletben nyomorgó fiatal pár lévén erre csak később nyílt anyagilag lehetőségünk, mikor már ott volt a csatolt fájlunk egy tündéri szőke kislány személyében. Aki bár szőke volt és tündéri, kriminális étkezési szokásokkal rendelkezett. Azon a bizonyos napon éppen rántottsajt-tartármártás diétát tartott (értsd: semmi mást nem volt hajlandó megenni). Szóval puccba vágtuk magunkat, a gyerkőcöt is beöltöztettük hajas babának, indulhat a banzáj! Az étteremben rózsacsokor várt, pezsgő… a gyerek lefoglalta magát a dupla adag rántott sajttal, mi pedig fogtuk egymás kezét, bazsalyogtunk egymásra, mint Oszvald Marika és Straub Dezső a Csárdáskirálynőben, és az elvárásoknak megfelelően roppant romantikusan éreztük magunkat. Egészen a hazaút feléig, ahol egy kereszteződésben lányunk arca előbb váltott zöldre, mint a lámpa, és a következő pillanatban szegénykém a műszerfaltól kalaptartóig mindent beterített gyomrocskája tartalmával. (Hozzáteszem, a mennyiség tükrében a kicsinyítő képző használata itt némileg indokolatlan volt.)

A férjem egész délután a hányást sikálta az autóból, én a gyereket és a gyerekülést mostam ki a trutyiból. És mivel mindent belengett az emésztőnedvek által megbolondított sajtdarabkák penetráns szaga, végül tényleg muszáj volt meggyújtani az illatgyertyákat – még ha nem is egészen az eredeti tervnek megfelelő célból.

Úgyhogy nem, köszönjük, mi nem ünnepelünk semmiféle Bálint- meg Valentin-napot. Kipróbáltuk, igyekeztünk, tényleg, de kösz, nem nekünk való. Meghagyjuk ezt a szép ünnepet a kis- és nagykamaszoknak, valamint azoknak a felnőtteknek, akikből még nem veszett ki a romantikára való hajlam. Mi pedig február 14-én korán ágyba küldjük a gyereket, beteszünk a lejátszóba egy roppant gusztustalan horrort vagy pszichothrillert, és minden ijesztegetős jelenetnél szorosan összesimulunk. Mert a szerelem megmaradt ám! Sőt. Annyit nőtt az együtt töltött évek alatt, hogy már nem fér rá egy szívecskés képeslapra.

Írta: Kárpáti Zsuzsa

Facebook

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here

*

code

5 × egy =