Hazánk történelmének során számos alkalommal szemben áll egymással az elnyomás és a felemelkedés, az alázat és a dicsőség, a vereség és a győzelem. A magyar himnusz felcsendülhet gyakran a nemzeti gyász, ám még többször nemzetünk dicsőségének zászlaja alatt.

Az 1848-as forradalom az utóbbihoz tartozik; egészen egyedülálló a magyar nép történetében az a rendíthetetlen, szenvedélyes hazaszeretet, mellyel a márciusi ifjak vívtak a polgári átalakulásért. Nekünk, az utókornak pedig megmaradt ennek számos emléke a magyar irodalomban.

Akinek a régi emberek közül még van valami elmondani valója, siessen vele, amíg a nap süti az arcát.

– mondja Jókai Mór. Ennek fontosságát hangsúlyozza Pokorni Zoltán is, a szabadságharcról írt művében:

A múlt sohasem múlik el. Mindaz, ami elődeinkkel megtörtént, része mai életünknek is, ezért nem létezhet társadalmi tisztánlátás és nemzeti önismeret a múlt ismerete nélkül.

Lapozzuk hát fel egy percre a magyar irodalom forradalmi szellemmel átitatott szegmensét.

A magyar forradalom során a hazafias bátorság, és a tettek mezejére lépés meghatározó szerepet játszott a szabadságharc végső kimenetelében. Azonban ebben nem csak a forradalmi események voltak számottevők; mindannyian tudjuk, mekkora szerepet töltött be a sajtó nem csak március 15-én, de azt azt követő időkben, egészen napjainkig. Petőfi Sándor visszaemlékezésében ezt alátámasztva írja:

Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs … Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?

A sajtó mellett, illetve azon keresztül az akkori költészet vezéralakjainak is küldetést szabott a hazaszeretet, hiszen a tömegek megszólításával óriási feladat lett rájuk bízva. És bár a feladat óriási jelentőséggel bírt, költőink nem futamodtak meg előle. A küldetés elfogadása szerzőnként egészen eltérően, mintegy költői hitvallásként jelenik meg az ekkor született művekben, mint például Petőfinél:

Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugarai.

A forradalom egy másik vezérarca, Vasvári Pál soraiban is ezt a lelkületet fedezhetjük fel:

Gyarló ember lép fel, súlyos körülmények között; de határozott elvekkel bír s ezekért küzdeni fő kötelességének tartja. Az ily egyének példája varázshatást gyakorol minden romlatlan keblű utódra. Az elveket, melyekért egy ember küzdött, ezren teszik magukévá s a szilárdság, mellyel az szerepét játszotta, ezrek kebelében gyökeret ver és erős jellemet fog teremteni… melyre főleg hazánkban oly nagy szükség van.

Vagy szép példát mutatnak erre Czuczor Gergely papköltő sorai is:

Szivünk elszánt keserv, markunk vasat szorít,
S csatára milliók imája bátorít,
Ó drága véreink, vagy élet vagy halál,
De szolganépre itt a zsarnok nem talál.
   Él még a magyarok nagy istene,
   Jaj annak, ki feltámad ellene.
   Az isten is segít, ki bír velünk?
   Szabad népek valánk, s azok legyünk.
(Riadó, 1848.)

A forradalomban tehát óriási szerepet töltött be megannyi költőnk munkássága, bátorsága, vagy mártíromsága. Utóbbira jó példa az előbb idézett Czuczor Gergely, aki Riadó című művéért évekig tartó, fizikailag és szellemileg is kimerítő meghurcoltatáson ment keresztül. És vele együtt szenvedett számos elfelejtett hőse is a szabadságharcnak.

A forradalom irodalma tehát nem merül ki a Nemzeti dal ismeretében. Petőfi életművében például nagy részt foglal el a forradalmi költészet, melynek minden apró és nagyobb darabja a szabadságáért harcoló nemzet történetét őrzi. Így például a Készülj hazám című vers, mely a költői küldetéstudat egyik legszebb példája:

„Készülj, hazám,
Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, amilyet
Még nem pipázott magyar ember,
Amely majd hét országra szól,
Mint a lőcsei kalendáriom.
Készülj hazám!”

Vagy A szabadsághoz című verse, mely múzsaként szólítja meg az áhított szabadságot, melyért olyan sokat küzdöttek:

„Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orcád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövőtül félted?

Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni vagy diadalt nyerni!”

A szenvedélyesség itt a vers ódai hangvételében mutatkozik meg, míg a Szózat szerzője, Vörösmarty Mihály verseire inkább lobbanékony, harcias forradalmiság jellemző:

„Azért, hogy a szabadság
Vérben füröszti zászlaját,
Azért, hogy szent nevére
Hálátlan és gaz vészt kiált,
Ne lássam, oh dicső hon!
Halványan arcodat,
Vagy drágán megfizessék
E halványságodat.
     A sikra, magyarok!
     Fegyvert ragadjatok.
     Hazánkat ujra meg kell váltani.
     E drága föld szinét
     Borítsák szerteszét
     A pártütőknek véres csontjai.” (Harci dal)

De nem csak versekben íródott meg a szabadságharc története; haditudósítások és prózai formában írt visszaemlékezések is őrzik a forradalom menetét. Ezek a források inkább a történelmi jellegű szövegemlékeinkhez tartoznak. Ilyen például Gelich Richárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben című műve, melynek előszava így kezdődik:

„Azok sorai, a kik hazánkban az 1848. és 1849-iki harczokban részt vettek, immár igen megritkultak. Ezreket közülök már régen sirhant takar s a még élők hátralévő évei is mindinkább megszámlálvák. Mindenkinek kötelessége, a ki ama mozgalmas időket átélte, a ki az akkori rendkivüli viszonyok és bonyodalmak között müködni hivatva volt: élményei és tapasztalatai közzététele által a történelemnek megbizható anyagot nyujtani.”

A küldetéstudat tehát itt is egyértelmű.

Rengeteget köszönhetünk tehát a magyar irodalom őrizte emlékeinknek, hiszen ezeknek köszönhetjük hogy hazánk történelme nem veszhet feledésbe az idő múlásával. Márciusi ifjaink tollai nyomán mi is részesei lehetünk a Pest utcáin vonuló tömegek bátorságával kivívott diadalának. Emlékezzünk hát rájuk Petőfi szavaival:

„Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!
A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.” 
(A márciusi ifjak)

Czakó Anna

Facebook

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here

*

code

tizenhat − 2 =