Hogyan lehet érdemben fordulni a mai gyerekekhez, akiknek a világa teljesen más még a legfiatalabb szülőkénél is? Ez volt az egyik fontos kérdése annak kerekasztal beszélgetésnek, amelyet „Az ELTE helyben van” című programsorozat keretében rendeztek az ELTE SEK Forrásközpont Konferenciatermében a Tanító és Óvóképző Kar bemutatkozásaként, abban a nagyon komplex kérdéskörben, hogy milyen kihívások vannak ma az alsó tagozatosok nevelésében, tanításában.

Régóta szó van a kilenc osztályos általános iskola bevezetéséről, és arról, hova kellene a plusz egy év. Van, aki szerint előre, más szerint középre illesztve, de olyan vélemény is megformálódott, hogy esetleg nem az idő megnyújtásával, hanem struktúra- és módszerváltással lehetne eredményt elérni. A fő probléma az, hogy a követhetetlenül gyorsuló világban a legfiatalabb szülőknek sem ugyanaz a világa, mint a gyerekeiké, senki sem tud jól reagálni a nevelésükkel, tanításukkal járó kihívásokra. eközben pedig olyan képzési szisztémát kellene kidolgozni, amely felkészíti arra a pedagógusokat, hogy hozzáértően tudják folytatni – a nyolc osztály előtti plusz egy év esetén – az ötéves gyerekekkel, amit az óvodai nevelésben elkezdtek.

Mára a vizuális tanulás vált a legfontosabbá, mert az információk nagy része a szemünkön át jut be az agyunkba. A pedagógusok feladata, hogy az információk szelektálva, jól értelmezve kerüljenek be, nem „elidegenedett” vagy „elidegenítő” helyzetekben, hanem kortárs kontextusokban. Nem sémákat kell adni, hanem teret kell hagyni a kreatív megoldásoknak. Az eredményorientált tanulással szemben a folyamatorientált tanulás a lényeges. A kisgyerekeknek erős igényük van a mozgásra, játékra, vizuális ingerekre, fel kell készíteni a tanítókat arra, hogy ezeket a játékos formákat képesek legyenek megvalósítani – hangzott el többek között a beszélgetésben, amelynek résztvevői voltak: dr. Pataky Gabriella, adjunktus, az ELTE TÓK Vizuális Nevelési Tanszékéről, dr. Koós Ildikó, főiskolai docens, az ELTE PPK Pedagógiai és Pszichológiai Intézetéből, Huszárné Móricz Katalin tagozatvezető, az ELTE Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumból. A beszélgetést dr. Molnár Béla főiskolai docens, az ELTE PPK Pedagógiai és Pszichológiai Intézetének igazgatója vezette.

Az anyanyelvi és a vizuális nevelés kéz a kézben járnak, és viszik magukkal a többi területet. A komplexitás fontos, a műveltségterületek együtt hatása fontos. A mesemondás azért is fontos, mert képes a belső képalkotást aktiválni. Ezt külső képekkel megtámogatva születnek az alkotó jellegű munkák. Ideális lenne kis létszámú csoportokban dolgozni a gyerekekkel, minél több eszközzel, anyaggal, a régi megszokások komfortzónájából kimozdulva, alkotó tereket létrehozva, a szóbeli kommunikációt előtérbe helyezve, talán nem is egy, hanem két pedagógus jelenlétében.

Ehhez az egyetemi képzésben is növelni kellene a sokféle eszközt és anyagot használó, élményszerű, élményt nyújtó foglalkozásokat, hogy tovább tudják majd adni. A hallgatókat is sokféle helyzetbe hozva lehetne rávezetni őket arra, hogy a majd az élet hozta helyzetekre bátran és rugalmasan reagálni tudjanak.

Szó esett a finnországi témaközpontú oktatásról is, ahol nem szakos tanárok, hanem a tanítók tanítják az osztályukat.

Sok probléma vetődött fel a beszélgetésen, egyebek között az is, hogy milyen nagy a szakadék a valóság és aközött, amit a pedagógusok szeretnének.

Merklin Tímea
(fotó/cikk)

 

Facebook

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here

*

code

5 × egy =