Ha az oktatásügyi minisztérium által kötelezővé tett ötven órás önkéntes közmunkáról kérdeznek, lelkesen mesélek nyaram egy mulatságos hetéről, amit a falubeli óvodában töltöttem; szerettem a kicsikkel lenni, és szerettem a munkálatokat is, festeni, söpörni, stb.

Az önkéntes szociális tevékenység mindazonáltal sokkal többet jelent ennél. Sosem gondoltam volna, hogy ez a nyűgnek tűnő feladat mennyi minden hoz majd számomra. Az önkéntes tevékenységem voltaképpen nem óvodai segédfeladatok elvégzésében merült ki.

2014 januárjában egy görög katolikus plébániától egy öreg hölgy lelki gondozását kaptam megbízásomként. Örömmel és lelkesedéssel készültem neki a rám váró napoknak.

Sosem fogom elfelejteni az első alkalmat amikor Kató néninél jártam. Péntek koraeste volt. Feladatom egy óra eltöltését kívánta meg tőlem. Izgatott voltam amikor bekopogtam az ajtón. Kató néni beengedett. Viszonylag alacsony, ősz hajú, öreg hölgy volt. Görnyedt hátán nyolcvannégy hosszú év megpróbáltatásainak terhét cipelte. Megfáradt szeméből fájdalom és szeretet sugárzott. Nehezen járt, s reszkető kézzel kapaszkodott botjába, s tapogatózva haladt, mint egy vak. Arcán meséltek a ráncok, egy régimódi, borús történetet egy csodálatos nőről, akit sokat sanyargatott az élet… Nem tudtam róla levenni a szemem.

Beléptem a házba. A hideg átfutott a gerincemen.
A kétszobás lakás szűkös volt, sötét, és hideg mint egy jégverem. Kató néni otthonát egyetlen apró cserépkályha halvány tüze fűtötte, s a világítást egy régi televízió derengő fénye biztosította. A kicsi, sötét nappali szélén egy szelíd díszítésű házi oltáron egyszerű urnában álltak a rengeteg megpróbáltatás után 5 hónapja elhunyt férjének hamvai. Fagyos volt a levegő, a csönd, és a keserűség, ami betöltötte a szobát…

Kató néni leültetett. Én kérdeztem, majd hallgattam. Az elmúlt év számára annyi szenvedést hordozott, amennyit az ember egy életen át is nehezen emészt meg. Hallgattam Kató néni remegő hangját. Férje halálának történetét, az orvosok érdektelenségéről, cserbenhagyásról… az egyetlen lányáról, s a férfiról aki őt feleségül vette és pokollá tette az életét. Lánya, Katinka néni néhány házzal arrébb lakik. Férje más nőkkel él együtt. A Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozik, estéit s éjszakáit édesanyjánál tölti. Az erőszakos férfival, aki anyagi terheinek és megannyi szenvedésének okozója volt, két fiúgyermeke és teljes kiszolgáltatottsága miatt kényszerült maradni. Ketten osztoztak a fájdalomban , a magányban, és minden nehézségben amit az élet rájuk szabott. Katinka néni segítette édesanyját, Kató nénit betegségében is; Kató néni ugyanis cukorbeteg volt. Nemigen mehetett az utcára, mivel néhány lépésnél többet nem tudott megtenni. Végtagjai folyamatos fájdalmával, cukorbetegségével, s félig tönkrement látásával élt együtt a kis zugban.
Három és fél órát voltam nála az első alkalommal.

Ezentúl így teltek a péntek estéim. Kató néni  mesélt, mesélt, egyre régebbi emlékeket elevenített fel. Hinni szeretném hogy formáltuk egymást. Engem egy jobb útra terelgetett. Olvastam neki a Szentírásból. Jeremiás siralmain sírta el magát először. Együtt gyönyörködtünk kedvenc verseinkben, novelláinkban, s Szent Pál szavaiban. „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos…” Emlékszem mikor Kató néni megfogta a kezem. „Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója”. Volt, hogy egy órán keresztül folytak a könnyei. „Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, 
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója…” Letöröltem a könnyeit. Emlékszem a szemeire: gyönyörű sötétbarna szemei voltak. Milyen keserű, milyen végtelenül szomorú szemek voltak… „Mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet soha el nem múlik.”

Kató néni nem látott engem. Körvonalakat, színeket látott csupán. Szerette hallani a hangomat. Hosszú évek óta csak férje, lánya, és a postás hangját hallhatta…
Rengeteget beszélgettünk. Mesélt leánykoráról, családjáról, udvarlóiról, az iskolájáról… Elmesélte szerelmüknek teljes, gyönyörű történetét.
Olykor együtt nevettünk. Olykor több órán át sírt a férfi után, aki egyetlen támaszát jelentette. Volt, hogy csak csendben ültünk a kandalló mellett. Sokat olvastunk. Olyan pillanatokat éltem át mellette, amikről álmodni sem mertem volna. Kató néni egy új utat nyitott meg bennem. Megtanított arra, mit is jelent a szeretet. Hálás szeme emberségre tanított. Boldoggá tett egyetlen mosolya. Idővel nem csak hozzá kerültem közelebb, hanem magamhoz is. Értelmet nyert nála önzetlenség, emberszeretet, áldozatos munka, rendíthetetlen kitartás, életerő. Különös érzés volt mindezeket megtapasztalni, mindazonáltal sosem fogom elfelejteni ezeket a leckéket.

Lassan kitavaszodott. A lakásba besütött a fény. Egészen más volt világosban a kis szoba. Új virágot vittem  az apró oltárra, s elhúztuk a komor sötétítőket. Emlékszem az első igazi meleg tavaszi napsütésre ami bevilágította a szobát. Március vége volt. Kató néni könnyes szemmel fogadott. Férje arcképe az urna helyett a kisasztalon volt. Bárcsak tudtam volna…azon a napon volt házasságuknak évfordulója. Azt mondta, aznap reggel úgy sütött rá a nap, mint az esküvője reggelén. Nem beszélt sokat, de annál nagyon fájdalommal, élete legboldogabb napjáról, ami fájóan magaslott a  jelen szenvedései fölé. Aznap Szent János szavait vettem elő. „Így most ti is szomorúak vagytok. De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki.”
Szavaimra felnézett, s könnyek között ennyit mondott: Bárcsak láthatnám az arcodat.

Ezek voltak azok a szavak, amiket sosem fogok elfelejteni.

Egy ilyen történetnek sosem jó a vége, tanította nekem az élet.
Este mentem haza a Győr nyomornegyedének mondott környékről. Az egész egy padon tanyázó, proletár társasággal kezdődött, akik mögém szegődtek. Igazságérzetem és női öntudatom nem hagyhatta figyelmen kívül megjegyzéseiket, bár ostobaság vitába keveredni ilyen helyzetben. Nem történt komolyabb inzultus; csak a csuklóm, és az önérzetem sérült.
Viszont a környék számomra meg lett mérgezve. Egyetlen ember tudott erről, de az nem Kató néni volt. Bátor akartam lenni. Leküzdeni mindent ami az utamba áll. De az élet másképp akarta. A tavasz végére felszaporodtak a teendők az iskolában. Nincs mentségem. Látogatásaim ritkultak, Kató nénihez pedig egy fiatal kántor is kezdett járni.

Utolsó alkalommal Kató néni hosszan beszélt hozzám. Nem mondtam neki hogy nehéz ide kijárni hozzá, erre a mérgezett helyre, nem mondtam neki hogy rengeteg a tennivaló, a nehézség. De az igazság az, hogy Kató néni kiismert engem. Azt mondta, a családomnak szüksége van rám, és az iskolai teendőimet nem szabad hanyagolnom. Megköszönt minden pillanatot amit nála töltöttem. A szeretetemet, és a törődést, amit rá fordítottam. A fényt amit a sötét lakásba csempésztem.
„Annácska” – mondta. – „Te egy  jó lány vagy, ezt sose felejtsd el.”
És hogy őszinte legyek, neki elhittem.

Teljes szívemből szerettem a Kató nénit. Amit Tőle kaptam egy olyan ajándék volt, amely talán senki másnak nem adatott meg. Az enyém volt, és azóta is hordozom magammal.

Megölelt a kapuban Kató néni.
Utoljára intett az ablakból hogy Isten veled, vigyázz magadra.

Utoljára intettem neki vissza. Csókolom, Kató néni.
Aztán megfordultam és elmentem, s ekkor is tudtam hogy kint van az ablakban és nézi ahogy távolodok – bár nem lát…

Czakó Anna
Fotó: telemundo.com

Facebook

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here

*

code

három × egy =