Márai Sándor, Kristóf Ágota, Czetter Ibolya. Ez a három név az olvasók számára már régóta összefonódott. Dr. Czetter Ibolyával már volt alkalmam beszélgetni, akkor a témánk a Kanizsai Dorottya Gimnázium volt, ahol mind a ketten érettségiztünk. Beszélgetőpartnerem élete az irodalom. Már diákként elkötelezte magát a magyar mint tantárgy mellett, azóta már nem csak olvassa és kutatja, de természetesen tanítja is. Ez alkalommal pályafutásáról, kutatásairól és jövőbeli terveiről kérdeztem.

Mindig is tanár szeretett volna lenni? Mikor lett biztos, hogy tanár lesz?

Olyannyira tanár szerettem volna lenni, hogy az első emlékeim az életemről azzal függnek össze, hogy lelkesen magyarázok, bizonygatok általam fontosnak vélt gondolatokat, nem akármilyen közönségnek! Mivel vidéken, falun nőttem fel, ahol még kisebb háztáji gazdálkodás is folyt, az otthoni kis állatokkal próbáltam megértetni magamat. Az általános iskolából elcsent (!) színes krétákkal a házunk hátsó, bevakolatlan falára, amely ideiglenesen a tábla szerepét töltötte be, írtam fel azokat a „felejthetetlen” gondolatokat, szavakat meg kisebb-nagyobb ábrákat, amelyekkel elmagyaráztam az „állatvilágnak” az aznap fejemben lévő történeteket. De mindenkit nevelni, tanítani akartam  a magam naiv módján. Olyan emlékeim vannak egykori önmagamról, hogy szereplés- és közlésvágy fogott el minden elementáris élmény hatására. S valóban:

a tanári pálya egyfajta kiállás is, hasonlatos a színészmesterséghez.

Ha az ember ezt a „karmester” szerepet nem képes magára ölteni, akkor nem is alkalmas a feladatra. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy kellő öniróniával és önreflexióval az embernek vissza is kell fognia magát, mert nem az a fontos, hogy folyvást én legyek a középpontban, hanem hogy irányítani tudjak.

Magyar nyelv és irodalom szakos, orosz nyelv és irodalom szakos középiskolai tanárnak tanult. Nem bánta meg sosem?

Fogalmam sincs, hogy mikor dőlt el, hogy a humán pályára kell lépnem. Az otthoni környezetemben, a családban nem volt kétséges, hogy milyen beállítódású vagyok. Mondhatni gyerekkorom óta a filozofálgatás kötött le a legjobban, ha könyvet vehettem a kezembe, elmerültem benne, világokat építettem belőle. A magyar tehát nem volt kérdés. Az orosz választott nyelv volt ugyan, de akkoriban a kötelező nyelv uralma alatt éltünk, s tudtuk, hogy jobban boldogulunk vele, mint bármelyik másikkal. Szerettem nyelvet tanulni, ugyanúgy kinyitott előttem egy másik világot, egy másik kultúrát, mint az olvasmányaim. Komolyan vettem a közhelyes mondást: ahány nyelv, annyi ember, s ez a lehetőség magával ragadott. Nem akarok a csillagjegyekkel példálózni, de ikrek jegyű (több lélek lehetőségét hordozó) vagyok, és jobban belegondolva, talán ennek is szerepe lehetett abban, hogy az ilyen „lélekkettőző” lehetőségeket megragadtam. Mozgékony, dinamikus módon tudok váltani ma is egyik dologról a másikra, nagyon sok minden (akár szöges ellentétben álló dolgok is) érdekelnek. Visszatérve az orosz nyelvtudásra: sajnálom, hogy erre a sorsra jutott a közoktatásban az orosz nyelv, sajnálom, hogy sokáig nem is foglalkozhattam vele, mert a rendszerváltozást követően háttérbe szorult. Mivel a magyar szakterületen szerettem volna tovább képezni magamat, lemondtam az orosz kultúra elmélyült tanulmányozásáról, amit ma már nagyon bánok, de vonzásaink választásokat is maguk után vonnak, s mindent egyszerre nem lehet fenntartani.

Említette az olvasmányélményeket. Melyek voltak azok a könyvek, amelyek hatást gyakoroltak Önre az orosz nyelv terén?

Ahogy említettem, a könyvekbe foglalt bölcsességek és életvilágok mindig le tudtak kötni. Most is úgy gondolom, hogy a fotel a legnagyobb kaland, mert ott ülve az ember olvasás közben világokat tud meghódítani és megjárni. Az orosz kultúrából Puskinnak a versei, Lermontov és Dosztojevszkij prózája nyűgözött le. Turgenyev Apák és fiúk című regénye máig az egyik legnagyobb élményem. De Tolsztoj elbeszéléseit vagy regényeit sem szeretném kifelejteni, s Csehov művei is a legnagyobb kedvenceim közé tartoznak. A főiskolára kerülve részképzéssel egyszer Pétervárra (akkor még Leningrádnak hívták), egyszer pedig Moszkvába is eljuthattam hosszabb időre. Pétervár maga a csoda. A kulturális lehetőségeket kínálta: színházba, moziba, operába, balett előadásra mehettünk, ismerkedtünk a szláv mentalitással, a varázslatos tájjal. Nagyon jól megtanultam a nyelvet, nem kellett magyarra fordítanom a mondatokat, oroszul álmodtam, gondolkodtam. Mindez hihetetlen nagy energiát és örömöt adott, hogy képes vagyok erre az átlényegülésre. Tehát felejthetetlen élmények értek, és a főiskola elvégzése után  volt egy rövid idő, amíg az oroszt taníthattam is. Nem mondom, hogy ez inspiráló élmény volt, mert a Puskás Tivadar Szakközép- és Szakmunkásképzőben, ahol a pályámat kezdtem, az  épületvillamossági technikusoknak nyilván nem ez volt a legkedvesebb tantárgyuk,  az amúgy száraz  orosz nyelvleckék iránt hogy is alakulhatott volna ki a motivációjuk. Ezt belátva, inkább  próbáltam megszerettetni, megismertetni velük a kultúrát, s érdekességekről mesélni.

Pályakezdő nőként egy csupa fiúkkal teli osztály élén állni nem kis feladat lehetett. Hogyan tudta ezt megoldani és a központi szerepet betölteni?

Az első rémület után, amikor megtudtam, hogy 21 fiúnak leszek az osztályfőnöke, akik korban alig különböznek tőlem, azt tekintettem a legfontosabbnak, hogy elsősorban az embert lássák bennem, s megismerjük egymást.  Szép lassan kialakult egy bizalmi légkör és megoldódott minden. Persze néha akadtak „fegyelmezési” problémák, ilyenkor nevelési repertoáromból azokat az előnyös tulajdonságaimat próbáltam előtérbe helyezni, amelyekkel hatni tudtam, pl. hogy fiatal tanárnő vagyok.  Azóta sem voltam osztályfőnök, valószínűleg ez volt életem első és alighanem utolsó osztálya, ha csak még mást nem hoz az élet… Kellemes, nosztalgikus emlékeim vannak a fiúkkal töltött időkről.

Az iskolákat megfigyelve, amelyekben tanult, mindig van egyfajta „visszatérés”. A Kanizsai Dorottya Gimnáziumban tanult, most ott tanít és az egyetemnél is megfigyelhető ez. Mik azok a gondolatok, amelyek eszébe jutnak erről?

Visszatérni oda, ahonnan az ember indult, mindig nagyon erős érzelmi érintettséget jelent. Itt az egyetemen, akkoriban, amikor hallgató voltam, hallatlan nagy élet volt, a szellemi pezsgés és felvirágzás időszakában lehettünk főiskolások.  Szalay László volt a főigazgató, Szombathelynek, a későbbi Berzsenyinek jó híre-neve volt, rangot jelentett, aki felvételt nyert a főiskolára, az intézmény a tanítóképzés és a tanárképzés fellegvárává nőtte ki magát. A legjobb szakembereket, tudósokat sikerült megnyerni a tanszékekre. Inspiráló volt ide járni.  Végzésem után  egy szomorú esemény miatt kerültem vissza a magyar tanszékre, az egyik kedves tanárom, Batki Jenőné dr. megbetegedése miatt kértek fel a nyelvművelés és beszédtechnika c. tárgyak oktatási feladatainak ellátására a Magyar Nyelvészeti Tanszékre. Nagy megtiszteltetés és felelősség volt belépni alma máterem falai közé. Ez az „ideiglenes felkérés máig tart”, 1990 óta a főiskolán, illetve az egyetemen oktatok. Akik kötődés nélkül kerülnek ide, más az érzelmi hozzáállásuk, nekik csak egy munkahely. A projektalapú világban már nem erény a hűség,  nekem  itt telt a fiatalságom, az első nagy szerelmemmel is itt találkoztam, itt éltem meg a szakmai és emberi kiteljesedésesemet is. És büszkeséggel tölt el, hogy elég hosszú időn át tanulmányi rektorhelyettes voltam, majd tevékeny részt vállaltam a főiskola egyetemmé válásában, ma pedig az ELTE Savaria Magyar Irodalomtudományi Tanszéket vezetem. A kapcsolatom ehhez az intézményhez – lett légyen bármilyen változás –   egyfajta szülő-gyermek viszony, s ezt a gyengéd, félig-meddig intim, családias érzést próbálom táplálni magamban.

Mi az Ön pedagógiai hitvallása?

Erre nagyon nehéz válaszolni, mert a szó, hogy hitvallás, komoly, magasztos, s valami definíciószerű összefoglalást involvál. A pedagógiai elveim szerint a legfontosabbnak a hitelességet tartom.

Az ember a példával tud a legjobban hatni.

Ezen szakmai tudást, felkészültséget és a tudományterület iránti alázatot, az emberséget egyformán értem. A bennem lévő szilárd értékrend sugározzon rólam! A hitelességben az is benne van, hogy a tárgyam iránt érzett szenvedélyt és alázatot tovább tudjam adni a hallgatóknak. Törődöm  a tanítványokkal, segítem őket nemcsak a tanulmányiakban. De nem is annyira a tárgyi tudás átadása vagy annak számonkérése a lényeg, hanem hogy gondolkodó lényeket, sőt kritikusan gondolkozni tudó, véleményüket szabadon megfogalmazni képes embereket, értelmiségieket neveljek a diákokból. Csodálatos dolog, hogy a kiteljesedésükben nekünk, tanároknak szerepünk van.

Tehát ezek miatt a dolgok miatt is szereti a szakmáját.

Igen ezek miatt is. Ebben a szakmában teljes emberként tudok jelen lenni. Nem érzem a hiányt, hogy nekem valami mást kellene csinálnom. Borzasztóan szenvedhet az, aki azt érzi, hogy nem a megfelelő helyen van, és lehet, hogy sohasem találja meg a neki rendelt szerepet. Én egész életemben erre a pályára készültem, ennek rendeltem, rendelek alá mindent.  Hogy jól csinálom-e, azt nem tudom, de hogy szeretem és élvezem csinálni, az egészen biztos. Az, hogy jól érzem magam, hogy boldogság tölt el, hatalmas ajándék a sorstól. A pályámban biztos vagyok, úgy gondolom, hogy ennél jobban nem választhattam volna.

Ön szerint hol van az irodalom helye a mai világban?

Erről rengeteget lehet beszélni és olvasni is. Szinte Atlantiszként süllyedt el az a kor, az a világ és a könyvre épülő kultúra, amelyben  a gyermekkoromat töltöttem. A könyv szerepe a világban ma teljesen más, mint  fiatalkoromban volt. Ma a gyerekeknek csak az első három év időszakában adatik meg, hogy teljes lélekkel, önátadással  azonosulhassanak szerepeikkel, hogy önfeledt gyermekek lehessenek, nekünk valamivel tovább tartott a varázs. A „z” generáció tagjai szinte a pólyában a különböző adathordozók fogságába esnek, a multikulturalitás világába születnek bele. Ez nem feltétlenül rossz, de bizonyos, hogy antropológiailag egy teljesen másféle embertípus alakult ki.

Megváltozott a világhoz való viszony, a figyelem jellege, a tapintat és a türelem, az alázat hiányzik, s mintha ez összefüggne a könyvhöz való viszonnyal, az olvasás megváltozott szerepével is.

A fogyasztói világ, az önző, pénzközpontú gondolkozásmód, a haszonelvűség, a technokrácia és a könyörtelen individualizmus kiöli, kilúgozza belőlünk az emberi vonásokat.  S mindehhez még hozzáadódik, hogy azok az értékek, amelyeket a humán tudományok közvetítenek, ma nem korszerűek, s ha a bölcsészettudományok vagy a szépirodalom társadalmi megítélésére gondolok,  elszomorodom. Meggyőződésem, hogy a humán kultúra mindennek az alapja, ha ezt kétségbe vonjuk, hosszú távon a világ nagy veszélybe kerül. Az egyik kedves szerzőmtől , Márai Sándortól jutott most eszembe egy mondat:

„Az élet irtózatos zűrzavarában nincs más menekvés, csak a jól fogalmazott mondat.”

Ide menekülök, a nyelvbe, az irodalomba, a stílus szépségébe.

Esett szó Márai Sándorról. Hogyan talált el őhozzá, illetve Kristóf Ágotához?

A Márai-témára találás szinte egy időben volt Kristóf Ágota felfedezésével, mindketten indexen lévő szerzőkből váltak hirtelen felfedezett, népszerű írókká. Márai 1989-ben került vissza a magyar irodalom áramába, s Kristóf Ágotáról is ekkortól jelennek meg kisebb-nagyobb írások, lefordítják műveit. Mindkét szerzőhöz magántermészetű élmények vezettek el: akkori élettársam, Lőrinczy Huba fedezte fel, ő kezdett el foglalkozni Máraival, kezembe adta a regényeit, naplóit. Mindketten elementáris hatást éreztünk, tudtuk, hogy ehhez a világhoz közünk van. Engem leginkább a naplók foglalkoztattak. Márai hatalmas műveltséganyagot zsúfolt bele a vallomásaiba. Nem a privát élet rögzítése volt a fontos számára, hanem az, hogy a lelki, szellemi életnek legyen lenyomata. A kilencvenes évek elején jártam az ELTE doktori iskolába, úgy gondoltam, hogy ebből szeretném írni a disszertációmat. Az ELTE Mai magyar nyelvi tanszéke mellett működött egy országosan nagy hírű kutatócsoport, amelynek 15 éven át a tagja lehettem. Szathmári István professzor úr volt a vezetője, az ő Stíluskutató csoportjában még szótárszerkesztői munkát is végeztem. Választott tudományterületem az irodalom és a nyelvészet határterülete, a stilisztika lett, amely ma is a legfontosabb kutatási területem. Az említett csoportban rengeteg tudományos feladatot kaptam, sokat írtam, publikáltam, és elő is adhattam a tanulmányaimat. A retorikai alakzatok aktuális kutatását összekötöttem a naplók világával, s végül ebből írtam a doktori disszertációmat. Aztán egy idő után eltelítődtem a témámmal, s más területen is szerettem volna kipróbálni magamat (várostörténeti albumot szerkesztettem, társszerzője voltam egy aforizmagyűjtemény lefordításának, konferenciákat szerveztem stb.). A szintén 1989-ben felfedezett Kristóf Ágotára édesanyám miatt figyeltem fel, neki évfolyamtársa volt az írónő abban a gimnáziumban, ahova jártam. Szerettem volna megismerni a titokzatos személyiségét, nehéz sorsát, s mivel Márainak a stílus szempontjából épp az „ellentettje” volt,  a nyelviség felől is felkeltette a kíváncsiságomat. Míg Márai prózája kiáradó, finoman kidolgozott, szemantikailag áttetsző,  a retorizáltságával modorosnak is szokták tartani, addig Kristóf Ágota nyelve rendkívül szikár, „inas”, kemény, „nehezen emészthető”. A nyers erő, az őszinteség sugárzik belőle. Egy kis monográfia készült az életéről, remélem, hogy innen eljutok az életműhöz. A családdal, a rokonsággal való megismerkedés, Kristóf Ágota világa nagyon megfogott, „személyessé vált” a kapcsolatunk.

Készül még új könyv? Mik a további tervei?

Kristóf Ágotáról nagyon szeretném megírni a monográfiát. Ugyanakkor Márai Sándort sem szeretném mellőzni, nem is lettem hűtlen hozzá, hiszen konferenciákon igyekeztem mindig más-más aspektusból vizsgálni a műveit. S van még egy nagy restanciám, a habilitáció. Ezt mindig elodáztam, mert a tanítást és a különféle feladatok teljesítését a szakmai előmenetelnél előbbre soroltam.

Egy kicsit könnyedebb téma a szabadidő és a hobbik. Nagyon sokszínű az érdeklődési köre: nyelveket tanul, táncol, fest és a szombathelyi Weöres Sándor Színház egyik alapító tagja, a színházi darabok kedvelője is. Mesélne ezekről egy kicsit?

Mindenképpen kell egy terület, amiben nagyon jók vagyunk, s azt a profizmus szintjéig kiteljesítjük.

„Mindenről egy keveset, s egy kevésről mindent!”

Én csak törekszem arra, hogy abban az egy valamiben jobb legyek, de sajnos nagyon sok minden érdekel. Nehezen tudok lemondani a szenvedélyeimről. A nyelveket egy kicsit elhanyagoltam, az oroszt csak hobbiszinten olvasom, az angolt viszont tanulom, hogy tudjak beszélgetni, cikkeket olvasni.  Ami gyerekkoromtól fogva nagyon érdekelt, az a tánc, konkrétabban a társastánc. Nem maradhatott ki az életemből, és nagyon boldog vagyok, hogy a lépéseimhez a férjem a partnerem. A tánc teljesen ki tud kapcsolni, az összes megpróbáltatást elfelejtem, ebben is ki tudok teljesedni, és úgy élvezem a mozgást, a zenét, mintha újra gyerekké válnék. A színház pedig a szívszerelmem.

Nagyon fontos, hogy egy magára adó városnak legyen színháza.

Büszkén vallom, hogy az alapítók között vagyok, a premier bérlethez ragaszkodom, elsőként szeretem látni a darabokat, s ha lehet, többször is megtekintek egy-egy előadást. Nagyon örülök annak, hogy Jordán Tamás áll a színház élén, és megvalósulhatott az általa megálmodott agóra-koncepció. A festés egy újabb hobbi, úgy látom, divattá is vált, hogy mindenki kipróbálja magát e téren. Ez is egy kifejezési lehetőség, ha már nem sikerült a zenében továbbképeznem magamat, hiszen tanultam orgonálni. Az elmondott szabadidős elfoglaltságaimon túl a kutyatartást is szeretném felvenni a listára, hiszen a sors adott nekem egy kiskutyust, a vele való foglalkozás is lételemem. Jó lenne még egy olyan élet, amelyben ezekkel többet lehetne foglalkozni.

Facebook

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here

*

code

tizenöt − 6 =