Nyelvünk mindig változik. Folyamatosan érik olyan hatások, ami miatt változnia is kell. Ez nem is lenne baj, hiszen ez természetes folyamat. A baj abban a kérdésben ismerszik meg, hogy HOGYAN is változik a nyelvünk.

Manapság már tényleg csak a köznyelv az, amit leginkább használunk. A szépirodalmi nyelv kezd kikopni, már nem látjuk meg és nem értjük benne a szépet. Jó példa erre Jókai. Az irodalmi remekek manapság lábjegyzet nélkül már elképzelhetetlenek, hiszen vannak szavak, amik már teljesen kihaltak és a mai generációk már hírből sem hallották őket. Sok kötelező olvasmány tűnhet épp ezért bonyolultnak és nehéz olvasmánynak.

Nyelvünk szépségének romlása sokszor múlik az oktatáson is. Ma már kevesebb órát fordít a magyarra az oktatás. Irodalommal még csak-csak foglalkoznak az iskolákban, de a nyelvtan óraszáma rettentő csekély. Persze, ez nem a legnagyobb baj és még bőven kikerülhető is lenne. A baj ott kezdődik, hogy kevesen fordítanak időt a nyelv valódi használatára, legyen itt szó kiejtésről, helyes légzés elsajátításáról, hangsúlyok használatáról. Megfigyelhető az is, hogy egyre kevesebb gyermek mer kiállni társai elé és előadni egy verset, mesét vagy épp egy feleletet. A nyelv szóbeli használata lenne az alapja mindennek. A szóbeli kommunikáció már alsó évfolyamokon is bevezetésre kellene, hogy kerüljön, majd egyre feljebb lépkedve az osztályokban az önkifejezésnek egy erős alapnak kéne lennie. Látható, hogy az írásbeliség és ezen belül a tesztek használata nő, viszont, láthatóan az esszéfeladatok már nehezebben mennek a diákoknak. Egyszerűen a gyermekeknek nincs egyéni véleménye és ez nem az ő hibájuk. Nem csak az iskolában lenne fontos az önálló véleménykifejtés. Elsősorban persze ez vezet majd az érettségin való szerepléshez, majd az egyetemen egy előadás megtartásához. Munkavállalásnál viszont az egyik elsődleges szempont.

Persze mit is látunk, ha körülnézünk. Alapvetően a médiában is azt láthatjuk, hogy míg régen beszédgyakorlatokkal készültek egy hír beolvasására, ma már elég, ha valakinek bátorsága van kamera elé állni.

A viselkedésben látható súlyos hiányosságok is megláthatóak nyelvünk negatív irányú változásán. Az intelligens társalgás ma már eltűnőben van. Nem nagy dolgok (köszönés, elköszönés) is rettenetesen egysíkúak ma már. Arról pedig nem is beszélve, hogy ma már mosolygunk azon, hogy valaki a nagyszüleinek csókolommal köszön. Szülőt pedig már abszolút nem magázunk. Persze ezek a dolgok nevelés kérdései, de sajnos az idősebb korosztály már meglepődik, ha egy fiatal illedelmesen szól hozzá, holott ez lenne az illendő. „Magázódva is el lehet küldeni valakit melegebb éghajlatra, és tegeződve is meg lehet tartani a két lépés távolságot.”

Itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, hogy ha valaki jól is használja nyelvét, nem mindegy hogyan teszi azt. Sokszor csodálkozunk el előadáson, színházi darabon, ha olyan a szövege, ami a mai valóságot fedi le. Érdekes, ilyen eseményeken meghökken az ember egy-egy káromkodáson, holott igazándiból sokszor önmagát hallja vissza. Talán már nincs is olyan család, ahol néha, vagy éppen elég gyakran az önkifejezés egy jó nagy káromkodással libben ki. A káromkodás nekünk, magyaroknak valóban nagyon jól megy.

Nem hiába mondják azt, hogy mi akár tíz percig képesek vagyunk káromkodni szóismétlés nélkül.

Nem csak mi tudjuk ezt magunkról. Sok külföldinek megkönnyítjük ezzel az életét, hiszen ha megtanul pár jó, ízes magyar káromkodást, már annyi szókincse van, hogy akár meg is él belőle. Azért valljuk be, nem mindig olyan kellemes ez. Rosszkor, rossz helyen, rosszul időzítve nem mindig sül el jól a dolog. Kicsit óvatosabban és ritkábban használva is lehet ezeken jókat nevetni, nem kell azért túlzásba vinni. Kis odafigyeléssel sokat lehetne szépíteni a nyelven.

Mindenkinek ismerős az a szituáció is, hogy milyen nagy segítség tud lenni az a kis szó, hogy „izé”.

Bármivel helyettesíthető, a mondat bármely részébe beilleszthető. Sokszor nevetünk ezen, pedig ez igencsak a szókincs hiányát is jelezheti.

Az, hogy ki hogyan használja nyelvét, hamar megmutatkozik. Sajnos nagy hibák fedezhetőek fel a ragozás és a szókincs terén. A nyelvismeret hiánya pedig természetes, hogy negatív irányba fordult át az évek során, hiszen sokan a saját nyelvüket sem tudják használni.

Ismerős szituációk a pejoratív ferdítések is és az ebből következő kellemetlenségek. Igaz az a mondás, hogy nagyon könnyen el lehet egymás mellett beszélni. Igaz ez a diáknyelvre is, ahol olyan szavak vannak, amelyeket valóban csak azok ismernek és értenek, akik használják. Egy idősebb korosztály hallgatója nem biztos, hogy megérti, miről is beszél két diák egymással. Említhető itt ugyanilyen szempontból a mozaikszó is, hiszen manapság már az ember próbálja kisakkozni, hogy melyik mit jelölhet.

Az idegen szavak használata kicsit olyan benyomást kelthet, mintha az ember műveltebbnek akarna látszani azáltal, hogy használja őket. Ez nem csak nálunk jellemző, a német nyelv is tele van már angol szavakkal. Jövevényszavainkon látható, hogy próbáljuk ezeket magyarosítani, ragozhatóvá tenni és az írásban is jelölni, hogy ez bizony már a mi szavunk.

Sokszor szólnak még iskolában is a tájszólás miatt, holott azt éppen védeni kellene. Rengeteget ér és valóban nemzetünk kincsei más-más tájak szóhasználatai, szófordulatai. A nyelvtani hibákra viszont oda kell figyelni és lehetőleg azonnal javítani is kell.

Az szépirodalmi nyelv, az idegen szavak, a jövevényszavak, a diáknyelv, a mozaikszavak és a tájszólás maga is szépítik és gazdagítják a nyelvünket, tehát vigyázni kell rájuk. Természetesnek tartjuk a szólásszabadságot és ez így is van, de vigyázni kell kinek, mikor, hol, milyen szituációban, mit is mondunk és hogyan tesszük azt.

Facebook

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here

*

code

öt + 7 =